Külvilág

Halálos iramban más szereplőkkel??? Ettől garantáltan leesik majd az állad!!!


Megannyi eszelős tempóban végigszáguldott mérföldet követően, töménytelen akcióval, elképesztő mennyiségű elégetett benzinnel, számtalan rommá tört, méregdrága verdával és szám szerint nyolc epizóddal a hátunk mögött  igen szürreálisnak tűnhet a koncepció. Ennek ellenére minden esély megvolt rá, hogy más valaki bújhasson egyebek közt Dominic Toretto karakterének a bőrébe. Szinte hallom is, ahogy a franchise rajongók egy emberként szisszennek fel fájdalmukban ezen sorokat olvasva. Talán valahol jogosan, hiszen hányan tudnánk elképzelni Vin Diesel-nél alkalmasabb jelöltet a szerepre? Szilárd meggyőződésem, hogy igen kevesen…

Mielőtt azonban lelőném a poént, egyértelművé szeretném tenni, hogy (már) nem vagyok a széria rajongója. Olyannyira nem, hogy kis túlzással fizikai fájdalmat érzek, ha belegondolok, hogy az elmúlt tizenhat esztendő  leforgása alatt mi lett Rob Cohen annak idején klasszikussá avanzsált, s  lényegében műfajt teremtő alkotásából. Ugyan  hol vannak már a Los Angeles utcáit éjszakáról-éjszakára feltépő, fültépő, felmatricázott, feltuningolt gépcsodák, alvázukra erősített, vagány neonfényekkel? A mély dekoltázsú, kétes erkölcsű lányok, forrónaciban meg miniben, akik a kocsik körül őgyelegtek, hogy lecsaphassanak azok gazdáira.

 Hová lett a benzingőzzel áthatott illegális éjszakai versenyzés, ahol a győztes viszi a pénzt, a verdát és a tiszteletet (mert „valakinek az fontosabb“)? A rendőrautós rajtaütések. Az ismerős, fehérre festett kertvárosi ház, melynek udvarában először ül egy asztalhoz a formálódó „család“. A Dom garázsának homályában pihenő koromfekete, aszfaltszaggató Charger és Brian nem kicsit felpöckölt, narancsszínű Suprája vagy épp  a CGI-t csak visszafogott mértékben alkalmazó filmkészítés… Mind a múlt martaléka, s be kell valljam, az ilyen felsorolásokat követően őszinte sajnálat keríti hatalmába a lelkem, ám kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy ami miatt ez a film egykor szerethető volt számomra, az mára kishíján maradéktalanul kiveszett belőle…

A magam részéről úgy gondolom, Cohen 2001-ben sajátos és hiteles hangulatot teremtve zseniális alapokat fektetett le a széria első darabjával. Sajnálatos dolog azonban, hogy a folytatásokkal nagyon messzire sodródtak ezektől az alapoktól, ami  ha a franchise előnyére szolgálna (és itt most nem anyagi vonatkozású előnyökre gondolok), akár  jót is jelenthetne, ám ebben az esetben csupán arról van szó, hogy a produkció rálépett az epizódról-epizódra történő nagyon drága látvány- és profitorientált zúzdák ösvényére, s mint ilyen, csúnyán el is tévedt a blockbusterek rengetegében. Erre  pedig meglátásom szerint sem Jason Statham, sem pedig Dwayn Johnson neve nem jelent szépségtapaszt. Utóbbi egyébként annyira kemény, hogy a legfrissebb részben fél kézzel pöcköli odébb az autója (vagy mije) mellett elszánkózó torpedót, amit kicsivel korábban egy a jég alól felszínre törő atomtengeralattjáró köpött ki magából. Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem láttam, és eszem ágában sincs megnézni a filmet, mert a kedvcsinálója nem hogy a kedvemet nem hozta meg hozzá, de számomra egyenesen vérlázító volt. A filmkészítők rendre bele esnek abba a hibába (s tették azt most is), hogy minden egyes résszel űberelni akarják az előzőt, aminek a vége előreláthatóan az lesz, hogy egy jeles napon – ha saccolnom kéne, úgy a harminckettedik Halálos iramban epizód környékén – már egy másik bolygón találjuk a kis „családot“ egy Star Wars crossover keretein belül, élet-halál harcot vívva a sötét oldal legádázabb követőivel, ahol az univerzum sorsa lesz a tét. Ennyire súlyosnak látom a helyzetet. Annak ellenére is, hogy a bevételi mutatók tökéletesen ellenem szólnak.  A franchise minden újonnan piacra dobott epizódja rendre meggyőzően muzsikál mind a hazai, mind pedig a külföldi kasszáknál, ami röviden annyit jelent, hogy a tartalmat mellőző, kliséktől hemzsegő látványszarra bizony óriási az igény. Hollywood pedig évről évre azon dolgozik, hogy ezeket az igényeket maradéktalanul kielégítse némi „aprópénz“ fejében. Itt felmerül a kérdés, hogy vajon ki vét hibát? Hollywood vagy Mi, akik válogatás nélkül minden filmért hajlandóak vagyunk fizetni,  amiben kettőnél több robbanás van vagy épp zsúfolásig szerepelnek benne a napjainkban csúcsra járatott legnépszerűbb akciósztárok, akik minden egyes filmjükben ugyanazt hozzák, csak épp más-más szereplő bőrébe bújva. Hazudnék, ha azt mondanám, én soha, semmilyen körülmények között nem ülök be egy hasonló filmre – sőt, ha írni akarok róluk, akkor szinte kötelező megnéznem őket – de hosszú távon azért nem árt körültekintőbben választani, mert amíg Mi „birkák“ fizetünk és fogyasztjuk a szart, addig tonnaszám fognak az arcunkba zúdulni a látványra építő „filmcsodák“ (Lásd: Transformers). Namármost, a Halálos iramban nyolcadik részével kapcsolatban úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy teljesen szükségtelen két óra tizenhat percet rááldoznom az életemből a megtekintésére. Enélkül is nyilvánvaló az egész sztori, és hát sajnos azt kell mondjam, ezúttal sincs új a nap alatt.  Adott egy velejéig romlott, űberfrusztrált kiberterrorista (jelen esetben Charlize Theron), aki valami világra szóló disznóságon töri a fejét, s ráadásképpen még Dom-ot is sikerül a saját oldalára állítania (vélhetően megzsarolja valamivel vagy valakivel), aki így elárulja a „családját“.  Ezt követően útjára indul az őrült hajsza, minek során a „Szikla“ már megint nagyon kemény, már megint nagyon ki van pattintva, már megint nagyon pipa valakire  és már megint szinte minden egyes képkockán, amin csak megjelenik, nagyon melege van. Jason Statham is csatlakozik a díszes társasághoz, akit valamilyen módon kiszabadítanak a börtönből, és nem meglepő módon ezúttal is azt csinálja, amihez a legjobban ért. Szigorúan néz, ugrabugrál, sallereket osztogat és rugdalózik. Jah, és persze nagyon utálják egymást Dwayne Johnson-nal (van rá egy húszasom, hogy a film végére világi cimbik lesznek). Aztán itt van nekünk egy második fénykorát élő Kurt Russel-ünk, aki mindenek felett áll, és eldönti, hogy  Johnson és Statham nameg a többiek egy csapatban fognak dolgozni, hogy megfékezzék Cipher-t (Charlize Theron), mert ez csak így lehetséges, és csak ők képesek rá, és csak együtt és PONT. Minden adott tehát, hogy kezdetét vehesse a zúzda. Magától értetődően minden eddiginél több épület, bicikli, motoros szán, sportkocsi, helikopter, tengeralattjáró, trolibusz és űrsikló hullik atomjaira, mígnem a jó győzedelmeskedik a gonosz felett, Dom visszatérhet a „családjához“, a csapat könnyek között összeborul, pacsiznak egyet, mindenki fogkrém reklám szerű mosolyt villant a kamerákba és záróakkordként együtt, kéz a kézben elszáguldanak a naplementében… Vége!

Most pedig megragadnám az alkalmat, hogy utólagos elnézést kérjek a hosszúra nyúlt bevezetésért (ám ez legalább annyira kikívánkozott belőlem, mint egy csírájában elfojtott ásítás), és rátérjek a cikk valós tárgyára. Azon színészek listájára, akik noha esélyesek voltak a főbb szerepekre, végül nem kapták meg azokat, s akik szerepeltetésével valószínűleg egy teljesen más végeredmény született volna a vásznon. Biztonsági öveket becsatolni, mert akad néhány igen meredek név is a kalapban. Indítsunk egy poszterrel, ami nálam élből kiverte a biztosítékot, és ami az eredetileg tervezett szereplőgárdát ábrázolja:

(Forrás: via autoactionmall.com)

Úriember lévén úgy ítélem meg, hogy a hölgyeket illeti az elsőbbség, így velük kezdeném a sort. A bal alsó hölgyemény, név szerint Michelle Rodriguez a film egyetlen biztos pontját jelentette. Az ő szerepeltetése – ahogy a mellékelt ábra is mutatja – egy pillanatig sem volt kérdés, ami valahol teljesen érthető, hisz melyik másik színésznő tudna egy film teljes játékideje alatt olyan képet vágni, mint aki citromba harapott volna?

A poszter jobb alsó szekciójában már kicsit más a helyzet. A Mia Toretto-t alakító Jordana Brewster helyét ugyanis Natalie Portman foglalja el. Az első számú jelölt tehát a Star Wars-ból ismert fiatal színésznő volt, de az esélyesek közt volt Jessica Biel és Sarah Michelle Gellar is.

A bal oldali fickó Timothy Olyphant, aki bár volt kopasz és nyomokban kigyúrt a 2007-ben bemutatott Hitman – A bérgyilkos című film kedvéért, ez édeskevés volt az üdvösséghez. A 47-es ügynök szerepében sem illették túl hízelgő kritikák, abba pedig jobb bele sem gondolni, hogy mi lett volna, ha ő kapja meg Dominic Toretto szerepét. Mert hogy kezdetben neki szánták. Érdekesség, hogy a Túl mindenen című filmben együtt szerepelt Vin Diesel-el, ahol egészen jól hozta a ripacs kábszercsempészt, de véleményem szerint abban talán mindenki egyetért, hogy a Halálos iramban Dominic Toretto-jához egész egyszerűen kevés lett volna.

Aki pedig nem ismerné fel, a jobb oldalon szereplő, szigorú tekintetű úriember nem más, mint Marshall Bruce Mathers, közismertebb nevén Eminem, aki Brian O‘Conner szerepében tűnt volna fel, a 2013-ban váratlanul elhunyt Paul Walker helyén (Isten nyugosztalja). Tény, hogy a Missouri-ból származó rapper a 2000-es években a csúcson volt (sőt, 2002-ben Oscar-t nyert a 8 mérfölddel a Legjobb Eredeti Filmdal kategóriában), ennek ellenére számomra teljesen szürreális ez az elgondolás, ahogy az Eminem-Natalie Portman párosítás sem kecsegtet túlzottan jó végeredménnyel. Ami azonban még ennél is hajmeresztőbb, az Christian Bale (Batman trilógia) nevének felmerülése. Az addig rendben van, hogy a Batmobil volánja mögött bőregér szerkóban mocskosul badass volt, de egy pillanatra képzeljük már el szőkére festett, bongyor fürtökkel, menő napszemüvegben az ikonikus Suprában ülve… Ugye, hogy  képtelenség?! Mark Wahlberg (Orvlövész, Transformers)neve szintén szerepelt azon a bizonyos listán. Talán ő jelentette volna a legéletképesebb alternatívát a felsoroltak közül, viszont úgy gondolom, Paul Walkert még ő sem tudta volna méltó módon helyettesíteni.

Végezetül amondó vagyok, hogy Vin Diesel felbukkanása lehetett az a momentum, ami anno pozitív irányba terelte a film karakterdinamikáját, s ami Istennek hála teljes egészében áthúzta az eredeti elképzeléseket, hogy végül a jelenlegi felállással indítsa útjára a mára több sebből vérző franchise-t. A széria minden hibája ellenére vitathatatlan, hogy az oszlopos karakterek teljes egészében összeolvadtak az őket alakító színészekkel, s talán ez az egyetlen olyan pont, amiben az évek előrehaladtával Hollywood a Tokiói hajszát leszámítva nem tévedett.