Mondatok, melyek úgy kezdődnek, hogy „Jó lett ez, de...“ vagy „Ahhoz képest, hogy...“ bizony kivétel nélkül azt sugallják számunkra, hogy a vizsgált végtermék minősége ugyan megállja a helyét, ám messze nem tökéletes. Pontosan ez jellemzi a DC és a Warner Bros. legújabb blockbusterét, s hiába illették számtalan helyen hízelgő kritikák, a Justice League sajnos nem lett jó film. Legfeljebb jobb lett, mint néhány elődje.

(Allergén információ: Nyomokban spoilereket tartalmaz!)

Történetünk gyakorlatilag ott folytatódik, ahol a Batman vs. Superman-ben abbamaradt. Természetesen nem kell Nolan szerű mélységeket várni tőle. Rém egyszerű az egész: Superman, a remény szimbóluma halott. Az évezredek óta szunnyadó gonosz pedig mintha csak erre a pillanatra várt volna, megjelenik a Földön, hogy a három „anyadoboz“ felkutatásával és egyesítésével tüzes pokollá változtassa a világot. Hősökre van szükség, méghozzá gyorsan, s ezt Bruce Wayne is jól tudja. Elkezdi tehát maga köré gyűjteni azokat a különleges képességű „meta humánokat“, akik már Az igazság hajnalában is feltűntek több-kevesebb időre.

Itt néhány mondatban ki is térnék Ben Affleck-re. Az univerzum rajongói szinte felháborodva értesültek a hírről, miszerint Ben Affleck viselheti majd az ikonikus denevér jelmezt, gondolván, hogy a DC elkövette eddigi legnagyobb baklövését.  A Bataman Superman ellen-ben nyújtott alakításával azonban hamar  lakatott tett a kétkedők szájára. Affleck könnyedén elboldogult Bruce Wayne/Batman megformálásával. Más kérdés, hogy Az Igazság Ligájában ez nem különösebben mutatkozik meg. A kaliforniai fenegyerek tulajdonképpen csak elvan a szerepben. Kissé fásult, s  habár ez nem az ő számlájára írandó, a harcjelenetei gyengén koreografáltak, fantáziátlanok. Míg korábban egy gyors, energikus, bitang erős Batman-t láthattunk, ezúttal egy sokkal kevésbé mozgékony, a nyugdíjhoz közelítő, látványtalan harcmodorral küzdő denevérember köszön vissza a vásznon. Mintha két különböző Batman szerepelt volna a BvS-ben és a Justice League-ben. Emlékezzünk csak vissza erre a jelentre:

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=rRlfzy7Rxdo[/youtube]

Batman vs. Superman: Dawn of Justice

 

Aki ilyen Batman-re számít Az Igazság Ligájában, az hozzám hasonlóan óriásit fog csalódni, és még csak nem is ez a legnagyobb baj kedvenc denevérünkkel, hanem hogy egy árva percig sem érezhető rajta, hogy vezeti és kézben tartja a csapatot. Inkább a történettel való sodródás jellemzi, miközben minden adandó alkalmat kihasznál, hogy flörtölhessen Diana-val. Steppenwolffal pedig még csak össze sem csapnak úgy istenigazából.

Steppenwolf, a világok végzete egyébként nem először kerül összetűzésbe a földiekkel. A paradémonjai élén már emberöltőkkel korábban hadat üzent a világnak, ám akkor az emberek népe szövetségre lépve az amazonokkal és az atlantisziakkal, együttes erővel legyőzték őt. Most azonban, hogy a gonosz visszatért, úgy tűnik  hatalmasabb, mint valaha. Themüszkirai felbukkanásával legalábbis erről próbálja meggyőzni a nézőt, és azt hiszem, hogy (átmenetileg) sikerül is neki. Az a meghökkentő könnyedség, ahogy izzó bárdjával szétzúzza az amazonok csapatát, tökéletesen elhiteti velünk, hogy egy fékezhetetlen erejű, bosszúra szomjazó ellenlábassal kell megbirkózniuk hőseinknek, és a film ezen szakaszában még én is szentül hittem, hogy Steppenwolf a valaha látott egyik legrettegettebb főellenség lesz. Aztán ahogy haladt előre a történet, azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok komolyan venni.

Ilyen tekintetben Victor Stone-t, azaz Cyborg-ot sem illetheti kritika. A karaktert megformáló Ray Fisher ráadásul erőlködés nélkül hajtotta végre azt az egyébként nem kis bravúrt, hogy (harmat gyenge játékával) a testét borító több száz kilónyi fémprotézis ellenére is súlytalan tudott maradni. Noha jelentős szerepe volt Superman feltámasztásában, gyakorlatilag ez minden, amit a javára írhatunk. Ray Fisher, mint Cyborg olyan jelentéktelenre sikerült, hogy a legkevésbé sem lett volna hiányérzetem, ha egy az egyben kiradírozzák a történetből, ahogy tették azt Superman bajuszával.

 

Érthető, hogy miért volt rá szükség, de amit Henry Cavill huszárantennájával műveltek, az egész egyszerűen megbocsáthatatlan. A számítógépes kozmetikai beavatkozás meglehetősen groteszkre sikerült. Kétlem, hogy van ilyen, de aki esetleg nem tudná, Cavill a Mission Impossible miatt növesztett bajuszt, amit viszont nem borotválhatott le még a Justice League kedvéért sem. A filmkészítők tehát a technikát hívták segítségül, hogy eltávolítsák a nem kívánatos szőrszálakat. Maradjunk annyiban, hogy a CGI-ért felelős szakemberek nem voltak teljesítőképességük csúcsán, amikor elkövették ezt a bűncselekményt. A végeredmény ugyanis - ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja - valami egészen ordenáré lett. Csak az nem borzad el a látványtól, aki csukott szemmel nézi a vásznat vagy épp háttal ül neki.

Bajusz fiaskó ide vagy oda, úgy vártam Superman visszatérését, mint kisgyermek a karácsonyt, ám ahogy ez bekövetkezett, a csalódásom is legalább akkora volt, mintha ajándék nélkül zártam volna a szentestét. Amikor Kal El-t visszahozták az életbe, a történet egy az egyben tét nélkülivé vált. Sok helyen lehetett olvasni, hogy most kaptuk meg a valódi Superman-t, szerintem viszont kicsit túllőttek a célon. Olyan hatalmas erővel ruházták fel, hogy szó szerint (de tényleg) körberöhögte Steppenwolf-ot. Széles vigyorral az arcán laposra verte a világot fenyegető gonoszt, aki így a legkevésbé sem tűnt veszedelmes ellenfélnek. Hogy érzékelhetővé tegyem a problémát, míg Superman egy atombomba erejével bírt, Steppenwolf ezzel szemben nem volt más, csak egy olcsó tűzijáték.

Aztán itt van a kosztüm kérdés. Rebesgették, hogy Henry Cavill-t egy fekete ruhában láthatjuk majd viszont. Ez a lépés teljesen logikus lett volna, ugyanis ha emlékeim nem csalnak, Doomsday elég masszív rést ütött a klasszikus Superman ruha - azon belül is az „S“ betű - kellős közepén (utalva rá, hogy oda minden remény). Kal El ruhája tehát gallyra ment, így hacsak a cucc nem valami spéci, önmagát reprodukáló kriptoni szövetből készült, nincs rá magyarázat, hogy hogyan tűnt el róla a sérülés és hogyan viselhette a megszokott szerelést. Elképzelhető, hogy Mrs. Kent horgolt neki egy újat az üres óráiban.

Nincs egyszerű dolgom, de a következőkben megpróbálom felsorolni azokat a dolgokat is, melyeknek köszönhetően a film nem a „rossz“, hanem az „egynek elmegy“ értékelést felé tolódik. Hatásvadász és egyben zseniális húzás volt például a klasszikus Batman és Superman témák belecsempészése a filmzenébe. Pár dallamfoszlány volt csupán, ám azok egész nosztalgikus hangulatot kölcsönöztek annak az alig néhány másodpercnek. Mosolyogtam. Ha pedig Ezra Miller Flash-ére gondolok, akkor ismét mosolyognom kell. Ennek az időnként bárgyún vigyorgó fiatalembernek érdemes lesz megjegyezni a nevét, mert még rengeteget fogunk róla hallani a jövőben. Nem csak a közelgő önálló filmje miatt, hanem mert a Justice League-ben is csúnyán ellopta a show-t. Flash szerepét mintha csak Ezra Miller-re szabták volna. Tündököl benne, mint az éjszakai égboltot kettéhasító villám. Csípőből játssza el a karaktert, és neki köszönhetjük a legtöbb humoros pillanatot is, amire lássuk be, óriási szüksége van a filmnek ahhoz, hogy némileg szórakoztatóvá váljék. Barry Allen Az Igazság Ligájának ügyeletes zöldfülűje. Fiatal, naiv, bugyuta, pofátlanul laza és mellékesen elég gyorsan fut. Olyannyira, hogy súlyos köröket vert a többiekre.

Aki valamelyest lépést tud vele tartani, és aki szintén valami újat, az eddigiektől eltérő energiát hozott magával, az egyértelműen Aquaman, azaz Jason Momoa volt. Momoa Aquaman-je rendkívül badass. Míg Barry Allen maga a fiatalos energia és frissesség, addig Arthur Curry   a vagányságot testesíti meg a csapatban, a hölgy rajongók legnagyobb örömére. Hosszú haj, sűrű pofaszakáll, hideg tekintet, kigyúrt, kitetovált felsőtest és még humoros jelenet is jutott neki. Az őszinte vallomás, ami kifakadt belőle a Batmobilon sziesztázva, farpofái között Hesztia pányvájával, eléggé büntetett. Ahhoz pedig nem fér kétség, hogy Henry Cavill mellett immár Jason Momoa is betölt egyfajta „puncimágnes“ szerepkört a produkcióban. Annyi a különbség, hogy utóbbi inkább a másik véglet. Nem a szép fiú, hanem, ha létezhet ilyen, akkor a liga rossz fiúja.

Vitathatatlan tény, hogy a DC-nek számos területen sikerült javulnia Az acélember óta, ám hacsak nem vagyunk végletekig elfogult, gyermek lelkű rajongók, Az igazság ligája még mindig nem az az alkotás lesz, melynek végén elégedetten pattanunk fel a székünkből. Szívesen írnám az ellenkezőjét, de a film a „WoW“ faktor helyett sokkal inkább egy újabb kihagyott ziccer érzését kelti a nézőben, ami leginkább amiatt hagy keserű szájízt maga után, mert gyakorlatilag minden összetevő adott lenne a sikerhez. Épp csak az arányok nincsenek megfelelően eltalálva. Alapvetően nem is lenne ez akkora probléma, ha nem az ötödik produkciónál tartanánk, ám sajnos ott tartunk, és hiába a sok híresség jelenléte és a 300 milliós költségvetés, könnyűszerrel sikerült a szó legszorosabb értelmében tönkre VÁGNI az univerzum eddigi legígéretesebb darabját. Ha hinni lehet a pletykáknak, Joss Whedon, miután átvette a direktori stafétát a családi tragédia miatt távozó Zack Snyder-től, kicsit sem bánt kesztyűs kézzel elődje munkájával. Sok jelentet teljesen újraforgattak, sok pedig a vágásnak esett áldozatául, és ezt nem csak a játékidő, de maga a tartalom, illetve annak foghíjassága is kitűnően tükrözi. Az eredeti, vágatlan verzió hozzávetőlegesen másfél órával lett volna hosszabb a mozikba került 120 perces változatnál, így jobb bele sem gondolni, hogy végül mi mindenről maradtunk le. Sokan vélik úgy, hogy a film Whedon közreműködésével nem csak rövid, de kissé Marveles is lett. Én úgy gondolom, hogy szó sincs ilyesmiről. Tény, hogy jóval lazábbra vették a figurát, és a képi világ is sokkal színesebb, de a DC továbbra is tetemes lemaradásban van a Marvelhez képest. Míg utóbbinak a humor és a színkavalkád a sajátja, addig a DC látván, hogy a nagy riválisnál ez kiválóan működik, mindössze kényszerűségből próbál arculatot váltani, amitől az egész erőltetetté válik.

A poénkodás jót tett a film hangulatának, és azt is el kell ismerni, hogy valóban tettek egy apró lépést előre, ettől viszont senkinek sem kell hasra esnie. Ekkora büdzsé, ilyen jeles szakemberek és szereplőgárda mellett, ennyi elpuskázott lehetőség után az lett volna a minimum, ha a DC-nél végre összekapják magukat, és következetes munka árán minőséget raknak le az asztalra az összecsapott középszer helyett. Kétségbeejtő az a görcsös próbálkozás, mellyel igyekeznek megfejteni a Marvel sikerreceptjét, holott egy komplett modern konyha áll a rendelkezésükre, hogy megalkossák a sajátjukat. A két kulcsszó a türelem és a megfontoltság lenne. Egyre nagyobb kérdés, hogy egyáltalán van -e jövője az ingatag alapokra történő univerzum építésnek, ugyanis a helyzet üzleti szempontból is kezd kínossá válni.  Az Igazság Ligája 94 millió dolláros bevétellel nyitott, ami nem elég, hogy messze elmaradt a várakozásoktól, de sajnálatos módon a DC eddigi legszerényebb nyitóhétvégéjét is jelentette, és ha ez így megy tovább, hamarosan nem Az Igazság Ligájáról, hanem az igazság alkonyáról szólnak majd a hírek.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=FH3eFGSxgq4[/youtube]