True Detective - 1. évad kritika
Jó krimit nehéz írni, krimi-thrillert meg pláne. Nem csak azért, mert ezt a párosítást ’94-ben a Hetedik már tökélyre vitte, vagy mert ez a műfaj már a végtelenségig ki lett fárasztva (hála a 2000-es években futott kriminális mennyiségű krimisorozatnak). Az írónak egyszerre kell felvennie az elkövető és a nyomozó szerepét, gondoskodnia kell a kisebb-nagyobb fordulatokról, a karakterek motivációiról, a nyomok létéről, a mellékkarakterek jelleméről és mindezeknek kapcsolódnia kell egymáshoz. Mindezek mellett el kell nyernie az olvasó/néző érdeklődését, bizonyos dolgokkal pedig félre kell vezetnie. Legvégül pedig az ütős és/vagy meglepő lezárás pedig szinte alapkövetelmény és még sorolhatnám.
Megmondom őszintén, sosem voltam rajongója ennek a műfajnak, de erről csakis a már korábban említett, hatalmas mennyiségű krimisorozat-áradat tehetett. Voltak idők, (úgy 5-6 éve) amikor semmi más nem ment a csatornákon, csakis gyilkosságos-nyomozós sorozatok és ezektől én elég hamar herótot kaptam. Persze elég sok értékelhető volt közöttük, (A mentalistát jó ideig néztem) de sajna akaratlanul is észrevettem egy idő után, hogy nagyon kezdenek kifulladni ezek a sorozatok és az epizódok történetei is szépen-lassan ismétlődni kezdtek.
Időközben megnéztem a Hetediket, a Death note-ot, a Viharszigetet, és elkezdett újra érdekelni ez a műfaj, de egyelőre nem kezdtem el újra krimi sorozatokat nézni. Egészen mostanáig, a True Detective-vel ugyanis kivételt tettem és hallgatva az nézők és kritikusok magasztaló szavaira néhány nap alatt kivégeztem a sorozat első évadát, ami minden elemében letaglózott.
Számomra megszületett a krimi-thriller műfajának új királya, húsz évvel a Hetedik megjelenése után egy újabb tökéletes történettel gazdagodtunk, hála az HBO-nak.
Na de lássuk is a történetet, amiről igyekszek a lehető legkevesebbet elárulni. Louisiana egyik vidéki területén brutális gyilkosság történik, egy nőt egy fához kötözve találnak holtan, faágakból készült koronával a fején, meglehetősen bizarr körülmények között kivégezve. Az emberek azonnal egy vallásellenes tettre gondolnak, az ügyet két nyomozó kapja meg, Marty Hart és újdonsült társa, Rustin Cohle.
Mivel egy krimiről beszélünk azt gondolná az ember, hogy a hangsúly végig a nyomozáson van, de a True Detective emellett rengeteg időt szán két nyomozónk magánéletének bemutatására. Marty nem egy kifejezetten egyedi jellem, de ennek ellenére igencsak szerethető figura, aki jószívűsége ellenére is elég sok hibát követ el magánéletében. Rust karakteréről órákat lehetne írni, de legyen elég annyi, hogy az ő személyisége az egyik legjobban kidolgozott amit mozgóképen valaha láttam. Egy igazi különc, nehezen megszerethető karakter (Marty szöges ellentettje lényegében), egyben viszont végtelenül elszánt és heves észjárású ember, egyszóval igazi nyomozó személyiség.
A sorozat 17 év történetét meséli el, maguk a szereplők által. Három főbb részre osztható a sztori, a ’95-ös, 2002-es és 2012-es eseményekre. Természetesen mindegyik rendelkezik korának jellegzetességeivel (a 90-es évek közepéről nagy szerepet kapnak a motoros bandák, valamint a színes bőrű utcai bandák akkori uralma is tetten érhető), ebből a szempontból nagyon profi munkát végeztek a készítők.
Ez természetesen nem az egyetlen dolog. A történetvezetés nem kifejezetten pörgős (sőt), de ez csakis a javára válik. A dialógusoknak hatalmas szerepük van, a két főszereplő között elhangzó párbeszédek szinte kivétel nélkül tökéletesek. Két szinte teljes mértékben eltérő jellem barátságát követhetjük nyomon, rengeteg filozofálással és az életéről való elmélkedésekkel megtűzdelve. Számomra ez adta meg igazán a sorozat sava-borsát, mert valójában a történet nem is a gyilkosról, vagy magáról a gyilkosságról szól, sokkal inkább Rust és Marti jellemfejlődéséről.
A nyomozás így is nagy hangsúlyt kap, és a történet legfőbb üzenete is valójában ehhez kötődik, de miután végignézi az ember a sorozatot sokkal inkább úgy fogja érezni, hogy egy tökéletesen tálalt drámát láthatott krimi köntösben.
Tehát a sorozat legnagyobb erőssége az én szemszögemből a két főszereplő ábrázolása és a köztük lezajló párbeszédek. Ezek a dolgok olyannyira a műfaj csúcsát reprezentálják, hogy már önmagukban elvinnék a hátukon az egész sorozatot, de van itt még egy rakás más dolog is.
A színészi alakítások egészen páratlanak. Woody Harrelson mint a legtöbb filmjében itt is kiválóan alakít, de játéka mondhatni eltörpül McConaughey mellett, ő ugyanis ellopta a show-t. Túlzás nélkül állítom, hogy élete legnagyobb alakítását hozta le ebben a nyolc részben. A maradék szereplő is hitelesen adták elő a karaktereiket, nem volt olyan aki kilógott volna a sorból.
Látvány terén pont olyan a True Detective amilyennek lennie kell. Kellően sötét, de nem túlzóan, a Louisiana-i hangulat teljesen átjön, a mocsaras környezet meglepően jól állt a sorozatnak. A fényképezésbe nem tudok belekötni, a negyedik részben olyan egysnittes jelenetnek lehet az ember szem és fültanúja, amilyennek csak néhányszor évtizedenként.
A sorozat drámai részéről már ejtettem szót, de mi a helyzet a nyomozós részével, elvégre egy krimiről beszélünk. Nos, a készítők ezen a téren is nagyon aprólékos munkát végeztek. Bár egy lassú, leginkább dialógusokra épülő sztoriról beszélünk akcióból sem lesz hiány, a feszültség pedig néhol garantáltan kézzel fogható lesz. Fordulatokban gazdag és drámai, gyönyörűen lezárt, kerek egész történettel rendelkezik a sorozat, az emberben egy csepp hiányérzet sem fog maradni, miután végignézte.
Feltűnhetett, hogy eddig egyetlen negatívumról sem írtam, aminek az lehet az oka, hogy nem is találtam. Csak szőrszálhasogatásnak tudnám felhozni, hogy az egyik részben az egyik karakter akinek eredetileg fenyegetőnek kellett volna lennie, nos nálam egyáltalán nem volt az, valamint az utolsó részben kissé érdekes nyomon haladt tovább a két főszereplő, de konkrétan ennyi.
Látszik a sorozaton, hogy egy végletekig átgondolt alkotásról van szó, ahol a készítők mindenre odafigyeltek és a lehető legmagasabb szinten vitték képernyőre az anyagot. Engem teljesen megvett a sorozat és bekerült a kedvenceim közé. Kétségkívül egy felejthetetlen alkotással gazdagodtunk, ami joggal foglalhat helyet az HBO legjobbjai közt.
Megmondom őszintén, sosem voltam rajongója ennek a műfajnak, de erről csakis a már korábban említett, hatalmas mennyiségű krimisorozat-áradat tehetett. Voltak idők, (úgy 5-6 éve) amikor semmi más nem ment a csatornákon, csakis gyilkosságos-nyomozós sorozatok és ezektől én elég hamar herótot kaptam. Persze elég sok értékelhető volt közöttük, (A mentalistát jó ideig néztem) de sajna akaratlanul is észrevettem egy idő után, hogy nagyon kezdenek kifulladni ezek a sorozatok és az epizódok történetei is szépen-lassan ismétlődni kezdtek.
Időközben megnéztem a Hetediket, a Death note-ot, a Viharszigetet, és elkezdett újra érdekelni ez a műfaj, de egyelőre nem kezdtem el újra krimi sorozatokat nézni. Egészen mostanáig, a True Detective-vel ugyanis kivételt tettem és hallgatva az nézők és kritikusok magasztaló szavaira néhány nap alatt kivégeztem a sorozat első évadát, ami minden elemében letaglózott.
Számomra megszületett a krimi-thriller műfajának új királya, húsz évvel a Hetedik megjelenése után egy újabb tökéletes történettel gazdagodtunk, hála az HBO-nak.
Na de lássuk is a történetet, amiről igyekszek a lehető legkevesebbet elárulni. Louisiana egyik vidéki területén brutális gyilkosság történik, egy nőt egy fához kötözve találnak holtan, faágakból készült koronával a fején, meglehetősen bizarr körülmények között kivégezve. Az emberek azonnal egy vallásellenes tettre gondolnak, az ügyet két nyomozó kapja meg, Marty Hart és újdonsült társa, Rustin Cohle.
Mivel egy krimiről beszélünk azt gondolná az ember, hogy a hangsúly végig a nyomozáson van, de a True Detective emellett rengeteg időt szán két nyomozónk magánéletének bemutatására. Marty nem egy kifejezetten egyedi jellem, de ennek ellenére igencsak szerethető figura, aki jószívűsége ellenére is elég sok hibát követ el magánéletében. Rust karakteréről órákat lehetne írni, de legyen elég annyi, hogy az ő személyisége az egyik legjobban kidolgozott amit mozgóképen valaha láttam. Egy igazi különc, nehezen megszerethető karakter (Marty szöges ellentettje lényegében), egyben viszont végtelenül elszánt és heves észjárású ember, egyszóval igazi nyomozó személyiség.
A sorozat 17 év történetét meséli el, maguk a szereplők által. Három főbb részre osztható a sztori, a ’95-ös, 2002-es és 2012-es eseményekre. Természetesen mindegyik rendelkezik korának jellegzetességeivel (a 90-es évek közepéről nagy szerepet kapnak a motoros bandák, valamint a színes bőrű utcai bandák akkori uralma is tetten érhető), ebből a szempontból nagyon profi munkát végeztek a készítők.
Ez természetesen nem az egyetlen dolog. A történetvezetés nem kifejezetten pörgős (sőt), de ez csakis a javára válik. A dialógusoknak hatalmas szerepük van, a két főszereplő között elhangzó párbeszédek szinte kivétel nélkül tökéletesek. Két szinte teljes mértékben eltérő jellem barátságát követhetjük nyomon, rengeteg filozofálással és az életéről való elmélkedésekkel megtűzdelve. Számomra ez adta meg igazán a sorozat sava-borsát, mert valójában a történet nem is a gyilkosról, vagy magáról a gyilkosságról szól, sokkal inkább Rust és Marti jellemfejlődéséről.
A nyomozás így is nagy hangsúlyt kap, és a történet legfőbb üzenete is valójában ehhez kötődik, de miután végignézi az ember a sorozatot sokkal inkább úgy fogja érezni, hogy egy tökéletesen tálalt drámát láthatott krimi köntösben.
Tehát a sorozat legnagyobb erőssége az én szemszögemből a két főszereplő ábrázolása és a köztük lezajló párbeszédek. Ezek a dolgok olyannyira a műfaj csúcsát reprezentálják, hogy már önmagukban elvinnék a hátukon az egész sorozatot, de van itt még egy rakás más dolog is.
A színészi alakítások egészen páratlanak. Woody Harrelson mint a legtöbb filmjében itt is kiválóan alakít, de játéka mondhatni eltörpül McConaughey mellett, ő ugyanis ellopta a show-t. Túlzás nélkül állítom, hogy élete legnagyobb alakítását hozta le ebben a nyolc részben. A maradék szereplő is hitelesen adták elő a karaktereiket, nem volt olyan aki kilógott volna a sorból.
Látvány terén pont olyan a True Detective amilyennek lennie kell. Kellően sötét, de nem túlzóan, a Louisiana-i hangulat teljesen átjön, a mocsaras környezet meglepően jól állt a sorozatnak. A fényképezésbe nem tudok belekötni, a negyedik részben olyan egysnittes jelenetnek lehet az ember szem és fültanúja, amilyennek csak néhányszor évtizedenként.
A sorozat drámai részéről már ejtettem szót, de mi a helyzet a nyomozós részével, elvégre egy krimiről beszélünk. Nos, a készítők ezen a téren is nagyon aprólékos munkát végeztek. Bár egy lassú, leginkább dialógusokra épülő sztoriról beszélünk akcióból sem lesz hiány, a feszültség pedig néhol garantáltan kézzel fogható lesz. Fordulatokban gazdag és drámai, gyönyörűen lezárt, kerek egész történettel rendelkezik a sorozat, az emberben egy csepp hiányérzet sem fog maradni, miután végignézte.
Feltűnhetett, hogy eddig egyetlen negatívumról sem írtam, aminek az lehet az oka, hogy nem is találtam. Csak szőrszálhasogatásnak tudnám felhozni, hogy az egyik részben az egyik karakter akinek eredetileg fenyegetőnek kellett volna lennie, nos nálam egyáltalán nem volt az, valamint az utolsó részben kissé érdekes nyomon haladt tovább a két főszereplő, de konkrétan ennyi.
Látszik a sorozaton, hogy egy végletekig átgondolt alkotásról van szó, ahol a készítők mindenre odafigyeltek és a lehető legmagasabb szinten vitték képernyőre az anyagot. Engem teljesen megvett a sorozat és bekerült a kedvenceim közé. Kétségkívül egy felejthetetlen alkotással gazdagodtunk, ami joggal foglalhat helyet az HBO legjobbjai közt.
