A hátrahagyottak - 2. évad kritika
A Hátrahagyottak első évadából írt januári kritikámban meglehetősen pozitív véleménnyel voltam az HBO drámájáról és biztos voltam benne, hogy a 2. évadot sem fogom kihagyni. Most miután megnéztem kijelentethetem, nagy hiba lett volna ha nem így döntök.
Az első évad nem mindenkinek nyerte el a tetszését, ami leginkább a depresszív hangvételnek és a lassú tempónak volt köszönhető, de én úgy gondolom, hogy egy drámánál ezek közül egyik sem számít negatív tényezőnek (, sőt). Egy dráma akkor működik, ha együtt tudunk érezni a karakterekkel és ezek mellett képes kiváltani belőlünk különféle negatív és pozitív érzelmeket. Nálam az első évad mindkettőnek eleget tett, de más szempontból is kiemelkedő volt, legyen szó a színészi alakításokról, a zenéről, vagy a rendezésről.
A második évad, ami körülbelül egy évvel ezelőtt futott a képernyőn elképesztően pozitív fogadtatásban részesült, most már nem csak a nézők, de a kritikusok körében is. A többség egyértelműen az első fölé helyezte, de mi lehetett ennek az oka? A legfontosabb talán a hangulat szinte száz százalékos megváltozása.
Az első évad atmoszférája többnyire sötét és lehangoló volt, a másodikra viszont ezekből egyik sem jellemző. A karakterek (láthatólag) túlléptek a velük történteken, a hely ahová költöztek pedig csak úgy pezseg az élettől. Az idő csodálatos, csakúgy mint a város, és a színek is sokkal élettel telibbek lettek, tehát a látvány is igencsak megváltozott. Az opening-ről akkor pedig már ne is beszéljünk.
A hangulat tehát megváltozott, de mindez csak látszólagos. A karakterek csak látszólag léptek túl a velük történteken, a város csak látszólag tökéletes, a ház ahova Garvey-ék költöztek pedig csak látszólagosan tűnik egy igazi, kiváló állapotban lévő családi háznak. Valójában a sebek nem gyógyultak be, az emberek nem léptek túl semmin, és bár mindannyian próbálkoztak az újrakezdéssel, ez nem egy olyan dolog volt, ami egyik pillanatról a másikra történik.
Az első évadban történtek után szereplőink úgy érezték nem képesek tovább abban a kisvárosban maradni és ahhoz, hogy teljesen újrakezdhessék életüket úgy érezték, menniük kell. Létezett egy város, ami egyre nagyobb hírnévre tett szert, egy Miracle nevű kis település amiről csupán annyit érdemes tudni, hogy a közel tízezer fős lakosságból egy ember sem tűnt el az eltűnések napján. Ennek az egy dolognak köszönhetően az emberek képesek voltak a világ túlsó feléről ellátogatni ide, csak azért hogy lássák ezt a teljesen hétköznapi várost (mert azon kívül, hogy nem tűnt el senki, tényleg semmi különös nem volt benne, leszámítva azt, hogy időnként földrengés tépázza a környéket).
Kevin és újdonsült családja tehát ide költözik a jobb élet reményében, eközben pedig Kevin exfelesége és mostohafia Tom, a Bűnös Maradék tagjait próbálják visszacsábítani a „valódi életbe”.
Megismerkedünk egy másik családdal is, Murphy-ékkel akiknek az élete egészen addig gondtalanul zajlik, míg a család egy tagja el nem tűnik rejtélyes körülmények között. Ez adja meg a történet alapkonfliktusát.
És innentől nem is spoilereznék semmit, egy poént sem akarok lelőni, mert lesz belőlük bőven. Bár a sorozat továbbra is egy dráma elsősorban, a misztikum még mindig nagy méretékben jelen van és az első pár epizódban rengeteg kérdés fog felvetülni bennünk, amiknek egy részére szerencsére megkapjuk a megérdemelt válaszokat (ez nem igazán volt jellemző az első évadra).
Na akkor jöjjön a nagy kérdés: Jobb volt-e a második évad az elsőnél az én szemszögemből? A válasz szerintem nem lesz meglepő, igen.
Azt azért hozzátenném, hogy annyival azért nem lett jobb, de ne felejtsük el, hogy nekem az első évad is nagyon tetszett. Valójában csak apró dolgokról van szó. A hangulat elhagyta a depresszív hangvételt, így úgymond „jobb érzéssel tölt el” a sorozat nézése és nem keletkezik az emberben az a szorongás, ami nálam néha megvolt az első évadnál. A tempó is felgyorsult, továbbra sem egy 24 a sorozat, de lényegesen gyorsabban történnek az események mint korábban. Dráma tekintetében pedig felért az első évadhoz, bár itt leginkább az utolsó néhány részre tartogatták ezeket a dolgokat, addig nem lesz részünk sok könnycsepp hívogató epizódban.
A tempó tehát gyorsabb lett és a hangulat is megváltozott, ez pedig a többségnek bejött – és nekem is. Ha a többi filmes szempontot vizsgáljuk viszont csak annyit tudok mondani, amiket már az első évadnál is elmondtam.
A karakterek továbbra is elképesztően jók, maximálisan együtt lehet érezni mindegyikükkel, és továbbra sincs kifejezetten ellenszenves karakter a sorozatban. A fényképezés talán még jobb lett, ebben a tekintetben nincs semmilyen kivetnivalóm, de ez igaz a rendezésre és a zenére is. Max Richter szólamaiból ezúttal visszavettek egy kicsit és több licenszelt szám került be a sorozat, de ezt egyáltalán nem mondanám negatívumnak. Néhol kicsit furcsálltam a zeneválasztást, de összességében nagyon jó zenéket válogattak be. Elég sokszor jelen volt a Pixies – Where is my mind ( főleg, zongora verzióban) című száma ami az egyik személyes kedvencem és elképesztően passzolt az évad hangulatához, nálam sokat hozzáadott az élményhez.
A színészekre egy rossz szavam sincs, a casting tökéletes volt, a Murphy család tagjai, és az összes újabb szereplő is könnyedén megbirkózott a feladattal. A Kevint játszó színész, azaz Justin Theroux játéka eleinte kicsit gyengének tűnhet, mert nem használ túl sok arckifejezést, de ez egyáltalán nem baj. A karakter szinte az egész évadban össze van zavarodva és sokszor fogalma sincs mi folyik körülötte, tehát egyáltalán nem meglepő, hogy eleinte csak néhány fajta érzelem olvasható le a színész arcáról. Az utolsó néhány részben viszont olyan dolgokat művel le Theroux amiért Emmy-t szokás osztani.
Mibe lehet akkor belekötni? Eddig csak jó dolgokról írtam, mert őszintén szólva ez az évad több volt mint jó. Egyenesen szenzációs volt, de ez azért nagyban köszönhető a most is frenetikus lezárásnak ami a tízes skálán minimum egy tízes volt.
Nagyobb hibát nem tudnék felróni, az utolsó részben találtam egy hatalmas, számomra érthetetlen bakit, de más komolyan nem jut eszembe. Rengeteg ember hibátlannak titulálta ezt az évadot, ami túlzásnak tűnhet, de én megértem azokat akik így gondolják. Egy bődületesen jól összerakott, kerek egész kis sztorit kaptunk igazán megható jelenetekkel és befejezéssel és még egy kicsit meg is könnyeztem az utolsó rész éneklős jelenetét (csak semmi spoiler).
Bár a legtöbb tekintetben átlagon felüli volt a sorozat, annyira azért nem éreztem jónak, hogy megadjam neki a maximális értékelést. Azt viszont nem vitathatom, hogy az utóbbi néhány év egyik legerősebb évadával van dolgunk. Ha láttad az első évadot, de ezt még nem, akkor nyomban ülj neki, de ha nem tetszett az első, akkor is adj ennek egy esélyt, mert megérdemli.
Az első évad nem mindenkinek nyerte el a tetszését, ami leginkább a depresszív hangvételnek és a lassú tempónak volt köszönhető, de én úgy gondolom, hogy egy drámánál ezek közül egyik sem számít negatív tényezőnek (, sőt). Egy dráma akkor működik, ha együtt tudunk érezni a karakterekkel és ezek mellett képes kiváltani belőlünk különféle negatív és pozitív érzelmeket. Nálam az első évad mindkettőnek eleget tett, de más szempontból is kiemelkedő volt, legyen szó a színészi alakításokról, a zenéről, vagy a rendezésről.
A második évad, ami körülbelül egy évvel ezelőtt futott a képernyőn elképesztően pozitív fogadtatásban részesült, most már nem csak a nézők, de a kritikusok körében is. A többség egyértelműen az első fölé helyezte, de mi lehetett ennek az oka? A legfontosabb talán a hangulat szinte száz százalékos megváltozása.
Az első évad atmoszférája többnyire sötét és lehangoló volt, a másodikra viszont ezekből egyik sem jellemző. A karakterek (láthatólag) túlléptek a velük történteken, a hely ahová költöztek pedig csak úgy pezseg az élettől. Az idő csodálatos, csakúgy mint a város, és a színek is sokkal élettel telibbek lettek, tehát a látvány is igencsak megváltozott. Az opening-ről akkor pedig már ne is beszéljünk.
A hangulat tehát megváltozott, de mindez csak látszólagos. A karakterek csak látszólag léptek túl a velük történteken, a város csak látszólag tökéletes, a ház ahova Garvey-ék költöztek pedig csak látszólagosan tűnik egy igazi, kiváló állapotban lévő családi háznak. Valójában a sebek nem gyógyultak be, az emberek nem léptek túl semmin, és bár mindannyian próbálkoztak az újrakezdéssel, ez nem egy olyan dolog volt, ami egyik pillanatról a másikra történik.
Az első évadban történtek után szereplőink úgy érezték nem képesek tovább abban a kisvárosban maradni és ahhoz, hogy teljesen újrakezdhessék életüket úgy érezték, menniük kell. Létezett egy város, ami egyre nagyobb hírnévre tett szert, egy Miracle nevű kis település amiről csupán annyit érdemes tudni, hogy a közel tízezer fős lakosságból egy ember sem tűnt el az eltűnések napján. Ennek az egy dolognak köszönhetően az emberek képesek voltak a világ túlsó feléről ellátogatni ide, csak azért hogy lássák ezt a teljesen hétköznapi várost (mert azon kívül, hogy nem tűnt el senki, tényleg semmi különös nem volt benne, leszámítva azt, hogy időnként földrengés tépázza a környéket).
Kevin és újdonsült családja tehát ide költözik a jobb élet reményében, eközben pedig Kevin exfelesége és mostohafia Tom, a Bűnös Maradék tagjait próbálják visszacsábítani a „valódi életbe”.
Megismerkedünk egy másik családdal is, Murphy-ékkel akiknek az élete egészen addig gondtalanul zajlik, míg a család egy tagja el nem tűnik rejtélyes körülmények között. Ez adja meg a történet alapkonfliktusát.
És innentől nem is spoilereznék semmit, egy poént sem akarok lelőni, mert lesz belőlük bőven. Bár a sorozat továbbra is egy dráma elsősorban, a misztikum még mindig nagy méretékben jelen van és az első pár epizódban rengeteg kérdés fog felvetülni bennünk, amiknek egy részére szerencsére megkapjuk a megérdemelt válaszokat (ez nem igazán volt jellemző az első évadra).
Na akkor jöjjön a nagy kérdés: Jobb volt-e a második évad az elsőnél az én szemszögemből? A válasz szerintem nem lesz meglepő, igen.
Azt azért hozzátenném, hogy annyival azért nem lett jobb, de ne felejtsük el, hogy nekem az első évad is nagyon tetszett. Valójában csak apró dolgokról van szó. A hangulat elhagyta a depresszív hangvételt, így úgymond „jobb érzéssel tölt el” a sorozat nézése és nem keletkezik az emberben az a szorongás, ami nálam néha megvolt az első évadnál. A tempó is felgyorsult, továbbra sem egy 24 a sorozat, de lényegesen gyorsabban történnek az események mint korábban. Dráma tekintetében pedig felért az első évadhoz, bár itt leginkább az utolsó néhány részre tartogatták ezeket a dolgokat, addig nem lesz részünk sok könnycsepp hívogató epizódban.
A tempó tehát gyorsabb lett és a hangulat is megváltozott, ez pedig a többségnek bejött – és nekem is. Ha a többi filmes szempontot vizsgáljuk viszont csak annyit tudok mondani, amiket már az első évadnál is elmondtam.
A karakterek továbbra is elképesztően jók, maximálisan együtt lehet érezni mindegyikükkel, és továbbra sincs kifejezetten ellenszenves karakter a sorozatban. A fényképezés talán még jobb lett, ebben a tekintetben nincs semmilyen kivetnivalóm, de ez igaz a rendezésre és a zenére is. Max Richter szólamaiból ezúttal visszavettek egy kicsit és több licenszelt szám került be a sorozat, de ezt egyáltalán nem mondanám negatívumnak. Néhol kicsit furcsálltam a zeneválasztást, de összességében nagyon jó zenéket válogattak be. Elég sokszor jelen volt a Pixies – Where is my mind ( főleg, zongora verzióban) című száma ami az egyik személyes kedvencem és elképesztően passzolt az évad hangulatához, nálam sokat hozzáadott az élményhez.
A színészekre egy rossz szavam sincs, a casting tökéletes volt, a Murphy család tagjai, és az összes újabb szereplő is könnyedén megbirkózott a feladattal. A Kevint játszó színész, azaz Justin Theroux játéka eleinte kicsit gyengének tűnhet, mert nem használ túl sok arckifejezést, de ez egyáltalán nem baj. A karakter szinte az egész évadban össze van zavarodva és sokszor fogalma sincs mi folyik körülötte, tehát egyáltalán nem meglepő, hogy eleinte csak néhány fajta érzelem olvasható le a színész arcáról. Az utolsó néhány részben viszont olyan dolgokat művel le Theroux amiért Emmy-t szokás osztani.
Mibe lehet akkor belekötni? Eddig csak jó dolgokról írtam, mert őszintén szólva ez az évad több volt mint jó. Egyenesen szenzációs volt, de ez azért nagyban köszönhető a most is frenetikus lezárásnak ami a tízes skálán minimum egy tízes volt.
Nagyobb hibát nem tudnék felróni, az utolsó részben találtam egy hatalmas, számomra érthetetlen bakit, de más komolyan nem jut eszembe. Rengeteg ember hibátlannak titulálta ezt az évadot, ami túlzásnak tűnhet, de én megértem azokat akik így gondolják. Egy bődületesen jól összerakott, kerek egész kis sztorit kaptunk igazán megható jelenetekkel és befejezéssel és még egy kicsit meg is könnyeztem az utolsó rész éneklős jelenetét (csak semmi spoiler).
Bár a legtöbb tekintetben átlagon felüli volt a sorozat, annyira azért nem éreztem jónak, hogy megadjam neki a maximális értékelést. Azt viszont nem vitathatom, hogy az utóbbi néhány év egyik legerősebb évadával van dolgunk. Ha láttad az első évadot, de ezt még nem, akkor nyomban ülj neki, de ha nem tetszett az első, akkor is adj ennek egy esélyt, mert megérdemli.
