Lezárult az utóbbi évek legsikeresebb magyar sorozatának a 2. évada. Az Aranyélet 2015-ben mindnyájunkat meglepett a hazai színvonalhoz képest kiugró minőségével mind kép megvalósítás és történetmesélés terén. Akkor láthattuk először azt, hogy egy hazai sorozat tényleg azt a világot mutatja nekünk amiben valójában élünk, emellett pedig nem volt rest kritikát is mondani.

A fontos üzenet tehát nem hiányzott, de emellett a történet is kiválóan volt megírva, csak úgy ahogyan a karakterek is. Persze nem volt tökéletes, dialógusok terén nem tudta megközelíteni a Terápiát és néha a karakterek is hoztak illogikus döntéseket, de szerencsére nem túl gyakran. A 2. évad sokkal nagyobb volumenűre sikeredett, több lett a lövöldözés, több kocsi tört össze, rengeteg karakter halt meg, úgy összességében egy sokkal véresebb és akciódúsabb nyolc részt kaptunk. De ez vajon azt is jelenti, hogy egy jobbat is?

Az alkotók egyik nagy újítása volt a flashback, mint történetmesélési segédeszköz beiktatása, ami roppant atmoszférikus módon lett tálalva. A 90-es évek korképe nagy odafigyeléssel lett létrehozva és kifejezetten hangulatosra sikeredtek ezek a visszaemlékezős részek. A fiatal Jankát, Attilát, Endrét és Ferit is roppant tehetséges színészek játszották el páran közülük nálam ott voltak a sorozat legjobb alakításai között is. Jók voltak ezek a jelenetek és természetesen okai is voltak a jelenlétüknek, nem csak látványelemként szolgáltak, de még így is azt mondom, hogy többet kilehetett volna hozni belőlük.

Minden más viszont maradt a megszokott színvonalnál. A történet egy teljesen új irányt vett fel és meglehetősen kevés üresjárat volt benne. Még ha nem is volt mindegyik végig feszültséggel teli, mint az 5. rész, az biztos hogy az emberek többsége nem unatkozott a sorozat nézése közben.

A színészekre most sincs panaszom, külön tetszett, hogy behoztak két olyan színészt, akiket eddig inkább csak szinkronszerepkről ismerhetünk, Rajkai Zoltánt (Bradley Cooper, Mark Ruffalo, vagy éppen Andrew Lincoln a TWD-ből) és Hevér Gábort, akit Dicaprio-ként hallhattunk már oly sokszor. Mindketten gond nélkül hozzák a szerepüket.

Térjünk rá arra, hogy miben lett jobb a sorozat. A dialógusok jobbak lettek – ha nem is túl sokkal. Kicsivel élőbbnek érződnek a párbeszédek, de ez a karakterekre is jellemző akik a maguk módján továbbfejlődtek. Márk belevágta magát az üzleti életbe, Mira végig a helyét kereste és próbált túllépni az őket ért tragédiákon, Janka továbbra is a pénz szaga után ment, Attila pedig… próbált egy fontos szereplő maradni. Kicsit furcsa, mert szerintem ő az akit a készítők a főszereplőnek szántak, a dolgok mégsem körülötte forognak. Sokszor teljesen véletlenül cseppen bele az eseményekbe és valahogy mindig nehezen találja meg a helyét. Az évad végi cselekedete, amikor visszatért Jankához viszont eléggé felidegesített engem. Persze tudjuk, hogy reménytelenül szerelmes a (volt) feleségébe, de amiket tett vele, össze-vissza csalta, elárulta, hátba szúrta – ezek után lehetne annyi büszkeség Attilába, hogy nem bocsát meg neki. Én már a Csér Kálmános eset után is furcsálltam, hogy Attila ennyire megbocsátó, de ezt már tényleg túlzásnak éreztem. Legalább rakhattak volna bele egy olyan jelenetet amiben Attila a sárga földig alázza Jankát, hogy kiadja a benne lévő feszültségeket, de emlékeim szerint nem történt ilyen. Janka karakterét egyébként sikerült árnyalni egy kicsit, de valahol még mindig túl negatívnak érződik, persze lehet ezzel csak én vagyok így.

Tehát dialógusok, látvány és izgalom tekintetében fejlődött a sorozat, de a karakterekkel még mindig bajlódik. A legrosszabbat, a karakteridegen döntéseket pedig még nem is említettem (már ha Attila megbocsátása nem számít annak). Most nem kezdem el sorolni őket, csak kettőt emelnék ki és mindkettő a hetedik rész végén történt. Az egyik az, hogy Hollós és Attila megmentették őt, ami Attila részéről még okés lenne, Endrééről már nem. A másik Gáll Feri megbocsátása, valamint a társulás ötletének felvetése, ami annyira hirtelen jött, hogy már-már komikusnak érződött amikor a már húsz éve a bosszúját tervező hidegvérő férfi egyszer csak megenyhül és hirtelen ismét barátainak tekinti azokat, akik sokáig ádáz ellenségei voltak. Persze, persze megmentették az életét, de ez felmenti őket az alól, hogy korábban hagyták meghalni a szerelmét, őt meg megnyomorodni? Szerintem nem.

És sajnos még van egy pár ezekből. Az, hogy az ilyen és ehhez hasonló jelenetek mennyit vonnak le a sorozat értékéből mindenki döntse el maga, én elég sokkal nem voltam kibékülve. De legalább a zenei betétek most is jók voltak és néhol igen sokat hozzáadtak az élményhez, de ez az operatőri munkára is igaz ami már-már a tökéletesség határát súrolja, még az első évadénál is jobb volt.

Hiába indított zseniálisan az évad, a végére ismét beleesett azokba a hibákba, amikbe az első. Bizonyos tekintetekbe jobb lett annál, de én ennél több fejlődést vártam. Még mindig az egyik legjobb jelenleg futó sorozat, de azért még mindig van hova fejlődni.

Az utolsó rész jól zárta le a szálakat és jól alapozta meg a 3. évadot, szóval szinte biztosak lehetünk abban, hogy jön folytatás.