Vajon embernek számít-e valami olyasvalami, ami nem születik embernek, de mégis úgy képes érezni, mint egy ember? Érez fájdalmat, boldogságot, csalódik, megbocsát, cserbenhagy, csupa olyasféle dolgot tesz és érez, amit egy normál ember. Emlékszik, álmodozik, céljai vannak. Bőre alatt azonban nem hús, csak alkatrész van. Számítanak az alkotóelemek, a születés körülménye, vagy nem? Csak a születés ténye tesz minket emberré, vagy a maga a tudat? Ezt a kérdést boncolgatja a 2016-os év egyik legjobb sorozata, a Westworld.

Ezek a kérdések már korábban is felmerültek a popkultúrában. Csak hogy párat említsek, filmek terén a Szárnyas fejvadász, a Ghost in the Shell és az Én, a robot, játékok terén pedig a Mass Effect foglalkozott témával. Attól függetlenül, hogy a Westworld nem volt korszakalkotó üzenetét és témáját tekintve, megvalósítás terén szinte mindent felülmúlt ami eddig a mesterséges intelligencia témájával kapcsolatban készült.

A western műfajt sokan nem tekintik egy igényes műfajnak és ha nincs egy Sergio Leone, valószínűleg sosem tudott volna nagy tereket meghódítani. Mindezek ellenére nekem az egyik kedvenc műfajom, számomra vadnyugati atmoszférát kevés dolog tudja felülmúlni. A sci-fi már egy sokkal közkedveltebb műfaj, a kettő keresztezését mégis csak kevesen vállalták be. Ilyen volt az egyik személyes kedvencem, a Firefly, vagy az eredeti 1973-as Westworld film. A remake, természetesen megtartotta a vadnyugatot, mint környezet, de azért sci-fiből is kaptunk bőven.

Nem fogok kertelni, engem teljesen lenyűgözött a sorozat. Az elejétől végéig árad belőle az igényesség. Jonathan Nolan már korábban is bizonyította, hogy nagyon tehetséges forgatókönyvíró, de amit itt letett az asztalra az egy hatalmas írói bravúr, a Westworld egyértelműen pályafutásának csúcsa. Ilyen írói munkát sorozatban még nem igen láttam.

Westworld egy park a nem túl távoli jövőben. Ebben a parkban azt csinálsz, amit akarsz. Annyi embert ölhetsz meg amennyit akarsz és bárkivel szeretkezhetsz, mert minden, amit látsz csak illúzió. Az „emberek” valójában androidok, a környezet pedig csak reprodukciója a 19. századi vadnyugatnak. Ahhoz, hogy ne unatkozz rengeteg történetszálba csatlakozhatsz bele, amiknek végtelen kimenetele lehet, tehát izgalmas élet vár a parkban. A történet központjában egy Dolores nevű android áll, aki hirtelen emlékezni kezd olyan dolgokra, amiket már réges-rég kitöröltek a memóriájából ez pedig egyre több kérdést vet fel benne. Meg fogjuk ismerni azokat is akik a parkot irányítják, például az egész park tervezőjét, Dr. Fordot vagy az androidok programozásával foglalkozó Bernardot. Az események több szálon futnak, karakterekből is rengeteget kapunk és természetesen itt is a legtöbb szál össze fog érni.

Mi kell egy jó történethez? Jó karakterek, dialógusok, fordulatok, mély üzenet. A Westworldnek mind megvan a legmagasabb szinten. A karakterek kidolgozottságát a Trónok harcáéhoz tudnám hasonlítani, de mivel itt kevesebben vannak több idő volt kibontani őket, ennek köszönhetően pedig még mélyebb jelleműeknek érződnek. A főszereplő, Dolores az egyik legszimpatikusabb karakter, akinek végig szurkol az ember, hogy sikeresen kitudjon törni abból az ördögi körből amibe született.

Az egyik legdurvább dolog a sorozatban, ami egészen biztosan nem véletlen, hogy az android karakterek sokkal emberibbnek érződnek, mint a többi hús-vér emberi karakter, ezáltal pedig sokkal szimpatikusabbak is. Képesek vagyunk együtt érezni velük, mert nem a robotot látjuk bennük, hanem az embert.

Az, hogy ezt sikerült elérnie a készítőknek, már egy hatalmas pont, de ezekre csak rátesz még egy elég sok lapáttal a rettentő jól megírt dialógusok, amik néhol rendkívüli irodalmi igényességgel vannak megírva, nem beszélve az igazi álleejtős fordulatokról, amik garantáltan meghozzák a kívánt hatást, ha az ember nem olvas teóriákat a neten (sajnos sokakat megfosztott az élménytől azoknak a teóriáknak az elolvasása, amik igaznak bizonyultak).

Egy rendkívül mély, fordulatos, izgalmas történettel rendelkezik a sorozat, amihez természetesen egy kiváló stáb is társult. A színészekre egy panasz nem lehet, Evan Rachel Wood (Dolores) alakítása egyszerűen lehengerlő volt, de ez igaz Anthony Hopkinsra is akit méltán tartanak korunk egyik legjobb színészének.

Természetesen a többi szereplő is nagyon jól alakít, legyen szó Ed Harrisről, Jeffrey Wrightról, Thandie Newtonról, vagy Jimmi Simpsonról. Mind páratlanak, egytől-egyig.

Mivel a sorozat költségvetése a Trónok harcáéval vetekedett így látvány terén sem érdemes aggódni. A fényképezés és az operatőri munka tökéletes, ahogyan a vizuális effektek is, az HBO ismét elhozta a mozit a nappalinkba. A rendezés és a vágás terén csak akkor derül ki, hogy mennyire is jó munkát végeztek a készítők, miután megnéztük a sorozatot. Ki fog derülni, hogy mennyi apró utalás volt benne egészen a végéig, hogy milyen sok részletre odafigyeltek és néhány utalás mennyire is egyértelmű volt. Egyszerűen elképesztő, hogy mennyi munka volt ebben a sorozatban.

A zenéről is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni Ramin Djawadi egyre közelebb kerül ahhoz, hogy a legnagyobbak közt emlegessük, mert ahogyan Nolan, ő is itt hozta pályafutása csúcsát.

Nagyon nehéz lenne negatívumokról írnom, egyedül szőrszálhasogatásként tudok felhozni pár dolgot, ugyanis egy két karakter néha megkérdőjelezhető döntésén és a történet időnkénti vontatottságán kívül nem találtam más kivetnivalót a sorozatban. Túlságosan összetettnek, kerek egésznek és átgondoltnak érződik az egész. A történet lassú folyása pedig nem is igazán tekinthető negatívumnak, mert minden rész előrevitte a cselekményt és elsősorban még mindig egy drámáról beszélünk.

A Westworld az egyik kedvenc sorozatom lett. A történet mélysége, a dialógusok, a karakterek, a látvány, a hangulat, mind megvettek kilóra. Számomra instant klasszikussá vált és tűkön ülve várom a 2018-ban érkező 2. évadot.